Ezen az életterületen rendkívüli mértékben kiszolgáltatottak a gyakorlott állatmentők/állatvédők az ún. „burnout szindrómának”. Ha idáig eljutnak, akkor sajnálatos módon többek között megélik az értéktelenség érzését, a tehetetlenség állapotát – tartósan is…sőt gyakran a teljes kilátástalanság és reményvesztettség érzése is megjelenik, ennek minden önkárosító pszichés dinamikájával együtt.
Mi állhat e mögött a negatív spirál mögött?
Több erőhatás is okozhatja.
Leggyakrabban a kezdeti lelkesedés és az előzetesen idealizált elképzelések kezdenek a Realitás felé elmozdulni, ahogyan egyre több saját élményt átélnek az állatvédelem területén a szereplők. Tehát meghatározó lesz, hogy a hajdani optimista elvárásaink és „álmaink”milyen mértékben devalválódtak. Így a sok sikeres mentés/elhelyezés (tehát életben maradt állat sorsa) mellett elkerülhetetlenül találkoznak a súlyos vagy végleges veszteséggel is. Ez az állat halála.
A homo sapiens központi idegrendszere alapesetben egy normális személyiséget feltételezve, jellemzően és alapvetően megterhelődik a halál látványától és tudatától. Ennek a megterhelő negatív élménynek az érzelmi intenzítása is több mindentől függhet. Jelesül: az egyén fejlett empátiás készségétől, az adott állathoz kapcsolódó személyes kötődés mélységétől, a szenzitivitás fokától, valamint attól is, hogy mennyiben új még az állatmentő/állatvédő tevékenysége során egy állat elveszítésének ténye. Ezeken kívül meghatározhatja még az is, hogy milyen gyakorisággal kell átélnie ezt az érzelmi megrázkódtatást.
Fontos tudnunk, hogy az emóciók/érzetek sokkal ősibb/archaikusabb területek az idegrendszerben, mint a gondolatok, így a mélyebb viselkedésformáló hatásuk is érthetőbb, talán. Nagy kérdés, hogy éveken át sorozatosan átélt halálesetek következtében kialakul-e egyfajta adaptáció (hozzá szokás) a végső veszteséghez.
Például a fel nem dolgozott gyász (kellő ideig tartó érzelmi-gondolati „búcsúzás/elengedés” hiánya!) elhúzódó terhelő utóhatásai miatt akár előbb-utóbb még ún. posttraumás stressz zavar is felléphet.
Képességeim és készségeim (kitartásom, megküzdési potenciálom, érzelmi vagy problémafókuszú coping, stb.), saját külső-belső erőforrásaim vajon alkalmassá tesznek-e erre a sokszor embert próbáló tevékenységre?
Ezeket a személyes faktorokat jól felmértem-e, amikor döntöttem-e nemes vállalás mellett?
Engedjetek meg egy, akár vitathatónak tűnő megjegyzést a végső veszteség átéléséhez, azzal történő szembe nézéshez. A biológiai sorszserűség, elmúlás elkerülhetetlen. Ez ellen itt a Földön nincsen orvosság. De én az állatmentő/állatvédő egyénben megjelenő bűntudatra gondolok itt és most.
„Segíthettem volna még többet? Biztosan megtettem mindent az adott állatért? Valóban nem volt más lehetőség?”
Ismerős belső, nyugtalanító kérdések…ugye? (ezeknek a kérdéseknek a részletes és konkrét megválaszolására egy feldolgozó folyamatban, terápián, konzultáción van elég idő talán…itt most nincsen).
Azonban kérem, hogy TUDATOSAN gondolj arra, és EMLÉKEZZ vissza: eddig már mennyi mindent meg tettél más állatokért; egyébként már hányszor segítettél eredményesen kisebb-nagyobb mértékben konkrét állatok életén/sorsán!
