“Teljesen más természetű volt az egyéni bűnper, amelyet a bűnös állat nyakába akasztottak. Itt az ősrégi talio-elv szólalt meg: szemet szemért, fogat fogért. Ha a büntetést végre lehet hajtani szökevény bűnösön vagy meghalt emberen, miért ne lehetne végrehajtani állaton is? A megtorlás és az elrettentés rideg elmélete bűnhődést parancsolt.
Az első ítéletet amelyről tudunk, 1266-ban hozták egy disznó ellen, az utolsóval egy kancát ítéltek halálra 1692-ben. Több mint négy évszázadon keresztül tartott tehát a páratlanul groteszk állatperek divatja. Összesen 93 teljesen hiteles feljegyzés és jegyzőkönyv maradt ránk, ami igen nagy szám, hiszen hatalmas pusztítást okoztak a rendszeres tűzvészek, a háborúk és az emberi gondatlanság az irattárakban.
Az eljárás alatt a vádlott állat bús letartóztatásban töltötte napjait. Ugyanabban a börtönben, ugyanazon börtönőr felügyelete alatt, mint fogoly embertársai. A hivatalos számlák szerint élelmezéséért is ugyanannyit fizetett a hatóság a börtönőrnek, mint egy emberképű fogolyért. Mivel a foglyokról jegyzéket kellett vezetni, így a négylábú vizsgálati foglyot a gazdája nevén iktatták be: X. Y. disznaja.
Ha a főtárgyalás adatai alapján a vádlott állat bűnössége bebizonyosodott, a bíróság meghozta az ítéletet, 1499-ből fennmaradt olyan ítélet mely szerint kihirdették a döntést az elítélt állat előtt a fogházban.
A kivégzési módok közül a legszégyenteljesebbet, az akasztást rendelték el általában. 1463-ban élve temettek el két disznót, 1386-ban a kivégzés helyére egy farostélyon húztak ki egy malacot, hogy láthassa az egész város a bűnöst.
A hóhér hajtotta végre az ítéletet, az alakszerűségek megtartása mellett, Meulan francia város levéltárában lelhető fel az az 1403-ból származó számadás, mely szerint egy elítélt disznó kivégzése körül felmerült költségek az alábbiak szerint alakultak:
– a disznó élelmezése a fogházban 6 párisi garas
– a hóhér tiszteletdíja 54 párisi garas
– a szekér díja, melyen a disznót a vesztőhelyre viszik 6 párisi garas
– a kötél melyre a disznót felakasztották 2 párisi garas.”
(A képet a multkor.hu oldalról vettük, az idézet Ráth-Végh István: Az emberi butaság kultúrtörténete c. könyvének 143-144. oldaláról való).
