Viszonylag kevés szó esik a sok beszélgetés vagy esetenként vita közepette az állatvédelemben tevékenykedők lelki egészségéről. Azt már mindenki tudja, vagy tudni véli, hogy mi a bűncselekmény, vagy mikor kell szakértőt igénybe venni, de vajon fordult-e figyelem valaha is rendszerszinten az állatvédelmi önkéntesek pszichés támogatása felé? Hogyan lehet megbirkózni a születés és a halál örökös körforgásával akkor, amikor az állatvédők életében sokkal több a halál? Hogyan lehet az egyedi, napi csatákon túl felfogni azt az általános korlátot, hogy nem tudunk minden állatot megmenteni? Orvosság vagy pótlék az állatvédelem? Tragédiák, traumák után vág bele valaki ilyen tevékenységbe vagy épp az állatvédelem révén érik egymás után tragédiák, traumák?
Elsőként egy remek szakmai oldalt ajánljunk az olvasók figyelmébe az alábbi linken, sok hasznos tanácsot kaphatunk a mindennapokban az oldalról: https://www.facebook.com/…/a.160244555…/295861175463496/
Tervezgetünk továbbá egy új koncepciót, melynek során akár előadás, akár kiscsoportos foglalkozás akár más keretek között rövidesen iránymutatást, útjelző bójákat tudunk azoknak adni, akik úgy érzik, hogy kiégtek, csalódottak, többet tettek bele és mégsem sikerült megváltani a világot.
A magunk részéről azt valljuk, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, de aki a látókörünkbe kerül, azért a maximális odaadással harcoljunk – akinek szimpatikus ez a gondolat, figyelje az oldalunkat, ha kész vagyunk, ha eljött az idő, elmondjuk, milyen segítségre gondoltunk 
