“Ha szeretet van, minden van.”
A tematikus heteket pénteken általában valamilyen pozitív, előremutató poszttal zárjuk, hogy az egész héten elemzett borzalmakat valamilyen bizakodásra okot adó dologgal fejezhessük be. Ez a hét most kivétel lesz, mert egy fontos dolgot szeretnénk tudatosítani – olyat amely kapcsolódik a tegnapi posztban felsorolt és figyelemre okot adó intő jelekhez.
Legtöbbünk fejében az állatkínzás valamilyen borzasztó brutális, kegyetlen cselekmény, ami kínokkal, vérrel, elviselhetetlen és látványos fájdalommal jár.
Van azonban az állatkínzásnak egy csöndes, szeretetbe ágyazott formája is, illetve egy olyan klinikai kórképhez is csatlakozhat, amely meglepő módon elég gyakran előfordul nálunk is (legalábbis állatorvosok, állatorvosi asszisztensek elég sokszor számolnak be róla).
Biztos mindenki látott már agyonetetett, túlsúlyos állatokat akik alig tudták vonszolni magukat vagy nem is gondolnánk például, hogy egy tehetős család drágán vásárolt, törzskönyves fajtatiszta kutyái akik egész nap kényelmes kutyakanapékon fekszenek, egész napra beprogramozott halk zene mellett, kellemes 24 fokos hőmérsékletben a hatalmas családi házban valós idejű kamerafelvételeken követve élnek, csak egyszer egy nap este kapnak inni, amikor a gazdák megjönnek, nehogy napközben becsurrantsanak a házba. Ez is állatkínzás, hiszen olyan indokolatlan bánásmód, ami hosszabb távon egészségkárosodáshoz vagy akár pusztuláshoz is vezethet (a dehidratáltság hosszabb távon vesekárosodást, a túlsúly szív- és érrendszeri problémákat okozhat).
A szeretet nevében megvalósított állatgyűjtögetésnek külön posztot fogunk szánni, itt csak megjegyezni kívánjuk, hogy az nem állatmentés, nem állatvédelem és nem állatszeretet, amikor erőnkön és anyagi forrásainkon felül annyi állatot zsúfolunk össze lakásunkban, házunkban, telkünkön, akikre sem elegendő idő, foglalkozás, de nyilvánvalóan az alapvető ellátás (etetés, takarítás) ideje sem jut. Az nem indok és nem magyarázat, hogy “de annyira szereti őket”… ez bizony állatkínzás, nyilván aki járatos az állatvédelemben fejből tud sorolni 5-10 ilyen nevet bármikor.
És akkor jöjjön a klinikai kórkép, amelynek gyermekekkel szembeni változatát – érzékenyebb lelkűeknek nem ajánlott – Gypsy Rose Blanchard igaz története alapján egy minisorozatban dolgozták fel (a feldolgozásról bővebben: https://www.imdb.com/title/tt8682948/, de dokumentumfilm formájában is elérhető az igazi Gypsy-vel felvett beszélgetéseken keresztül: https://www.youtube.com/watch?v=CeUoe6_aQD4).
Ez a klinikai kórkép nem más mint a Münchausen-szindróma. A szindrómáról magáról nem írunk, szakmai szemmel nagyon érdekes – benne élve nyilván mérsékelten érdekes – betegség, akit érdekel keressen rá orvosi oldalakon a részletekre.
A betegség egyik megnyilvánulási formája – állatok esetében – felettébb hasonlít a paranoia egy formájára, a perlekedési tébolynál tapasztaltakra (ezt szomszédviták során sajnos sokan megismerték már).
A perlekedési tébolynál ismert a “forum shopping”, amikor már sok-sok beadvány után a hatóságok, rendőrség, bíróság mind kiismerte hogy nincsenek jogos igényei a kérelmezőnek (sértettnek, feljelentőnek stb.) így a sorozatos elutasítások, eljárás-megszüntető döntések kézhezvétele után az illető elkezd új fórumokat teremteni az általa áhított döntés kikényszerítése érdekében. Elkezdi kizáratni az eredeti rajtkockát “elfogultságra” hivatkozva, végigjárja a szomszédos települések jegyzőit, rendőrségeit, a szomszédos járások bíróságait, mert véleménye szerint aki nem neki tetsző döntés hoz, az mind elfogult (ennél erősebb jelzőket is használhat, és természetesen őket is mind feljelenti-bejelenti feletteseiknél, más hatóságoknál stb.)
A Münchausen-szindróma amennyiben állatokkal kapcsolatban jelentkezik, akkor itt az alkalmazandó fogalom a “vet shopping”, amikor a pszichés betegség miatt újra és újra a szeretet és az aggódás jegyében állatorvoshoz viszi a gazda a kedvencét (nyilvánvalóan magának követeli azonban a figyelmet, aggódást, elismerést, az év gazdája, az év állatvédője stb. címet), és bár már a legkomolyabb vizsgálatokon is túlesett az állat, a gazda még mindig komoly, olykor halálos betegségekre gyanakszik. Ha egy adott rendelőben már kiismerték, új és új rendelőkbe megy, “természetesen” ezzel egyidejűleg az összes létező fórum igénybevételével mocskolja azokat akik nem segítettek neki.
Sem hatósági személyként, sem állatorvosként nem könnyű az ilyen betegségben szenvedőt felismerni, és kezelni a helyzetet amit teremt maga körül, a legjobb tanács talán ezzel kapcsolatban az, hogy ne tartsuk magunkban a gyanút, beszéljünk a felettesünkkel, a munkatársainkkal, a szakmai közösségünkön belül számunkra hiteles, mérvadó személyekkel, hogy mi lehet a megoldás az adott ügyben.
Nincs jó recept a beavatkozás szintjére, az biztos, hogyha arra gyanakszunk, hogy jelen betegség fennáll, valamit tennünk kell – ha megnézzük a filmsorozatot vagy a dokumentumfilmet, rá fogunk jönni, hogy miért.
(A fotót az usatoday.com oldalról vettük, Gypsy Rose Blanchard van a képen, akiről a saját édesanyja állította, hogy súlyos betegségekben szenved, és nagyfokú manipulációs képessége révén hosszú éveken át befolyásolni tudta saját akarata és érdeke szerint a gyámhatóságokat, az orvosokat, a szociális ellátórendszer szerveit és rengeteg adományt szerzett amelyekből prímán éldegélt “beteg” kislányával. A kislány annak dacára, hogy makkegészséges volt, az évek folyamán több műtéten átesett, illetve erős gyógyszerektől bekábítva, tolószékhez kötve élte le élete első tizenhat évét).
