Ha a Dunaharasztin nagy port kavart esetre gondolunk, és a nyugdíjas gyanúsított sertés és ló iránti vonzalmáról szóló, 2019 tavaszán megjelent cikkek alatt megjelenő kommentekből indulunk ki, semmi különös nincs benne: „semmi baja nem lesz attól az állatnak”, „beteg ez a szomszéd, hogy folyton a másikat videózza?”, „csak egyszeri eltévelyedés volt, cserébe a szemét állatvédők tönkretesznek egy becsülettel végigdolgozott életet, rásütik az állatkínzó bélyegzőt a homlokára, pedig ez nem is állatkínzás” stb.
Fordítsuk meg a nézőpontot, ne a szomszédról, hanem mondjuk a saját nagyapánkról gondolkodjunk: szeretnénk-e rá várni a vasárnapi ebéd megkezdésénél, mert még nem végzett hátul az udvaron a lóval vagy a sertéssel?
Más sajtócikkek alapján: jó szívvel vinnénk-e a gyerekünket óvodába, ha megtudnánk, hogy az óvónéni másodállásban egyébként állatos pornóban szerepel?
A zoofília sajnos „feljövőben van”, az állatkínzás bűncselekmény gyanúja miatt tett feljelentések között egyre nagyobb számban jelennek meg ilyen esetek, érdekesség, hogy az egyébként liberálisabb szabályozással rendelkező nyugati államokból, például Németországból több külföldi állampolgár telepedett le az elmúlt években Magyarországon akik aztán az állatvédők látókörébe kerültek zoofil magatartásuk gyanúja miatt.
Mi a határ a fura, beteges vonzalmaknál? Autókipufogóval közömbös, állatokkal még lehet, kisgyermekek, szellemi fogyatékosok szexuális használatát már elutasítjuk?
A parafília (szexuális deviancia, perverzió) nem szokványos tárgyak, szituációk, személyek iránti szexuális vonzalom. A „nem szokványos” definiálása nyilván tértől, időtől, társadalomtól függ, bizonyos hogy nem szabad a mai felfogásunkkal megítélni például az ókori, középkori eseteket.
Az emberek és állatok közötti szexuális kapcsolat ábrázolására nagyon korai példákat lehet hozni (pl. faragott csont La Madeleine-ből, barlangrajz a Camonica-völgyből, amelyeken ember és oroszlán valamint ember és szamár kerül kapcsolatba egymással) melyek alapján úgy tűnik, hogy a kőkorszakban az ilyen nemi érintkezés teljesen megszokott volt.
Feltehetően a haszonállatok védelme érdekében igen korán megjelent az állatokkal való közösülés tilalma: Hammurappi törvénykönyvében halálbüntetés járt érte, a hettitáknál állatfajtól függő volt a tilalom, a hébereknél annyira tilalmazott tevékenység volt, hogy mind az embert mind az állatot kivégezték. A Talmud szigorúan tiltja az özvegy asszonyoknak a kutyákkal való nemi életet. Mózes V. könyve (27:21) szerint „Átkozott, aki bármiféle állattal közösül!”.
A Leviták könyve több helyen is kimondja, hogy „Ha valaki állattal hál együtt, meg kell halnia és az állatot is meg kell ölni. Ha egy asszony állathoz közeledik, hogy vele háljon, öljétek meg az asszonyt is, az állatot is.”. Utóbbi magatartás üldözésének indokával követ el két gyilkosságot – az éveken át folytatott többi mellett – a Vanger-család két bigott vallásos, náci szimpatizáns tagja Stieg Larsson: A tetovált lány c. regényében.
A zoofília vagy más néven bestialitás népszerű volt Egyiptomban és az ókori Görögországban is, a leghíresebb szerelmi történeteket Léda és a hattyú valamint Mínosz király feleségének történeteiből ismerhetjük meg. A római császárok közül többről ismert, hogy szívesen nézett ilyen jeleneteket vagy pedig maga is követett el zoofil cselekményeket.
