Az elmúlt hetekben több olyan posztba futottunk bele, ahol állatvédők arról panaszkodnak, hogy kész vége feladják, nincs tovább, nem bírják anyagilag, érzelmileg az állatmentést. Nem az elmúlt hetek sajátja persze ez a sok-sok segélykiáltás, évek óta látjuk az ilyen posztokat.
Aztán vannak olyanok, akiknek jólesik kiírni, hogy csak egy kis szünet kellene, egy kis pihenő, de annyi állatot vállaltak be és annyi vár még megmentésre, hogy nincs lehetőség felvillantani a stop-táblát.
Minden segítő-karitatív szakma vagy önkéntes munka sajátja, hogy a segítő egyvalakire nem figyel csak: saját magára. Valamifajta jól vagy rosszul értelmezett önzéshiányból, mártíromságból vagy más indíttatásból a végsőkig kihasználja magát.
Antal Gábor krízisintervenciós tanácsadó szakpszichológust, kollégánkat egyben barátunkat kértük fel, hogy segítsen nekünk és segítsen nekik megérteni, hogy miről is van szó, hogyan lehet mindezen túllendülni – egyelőre vendégírásával tudunk segíteni, aztán ahogy a járványhelyzet engedi, többfajta programmal is szeretnénk készülni, hogy a jogsegély-szolgálatból időnként a segély szó is hangsúlyos lehessen.
“Mihez kezdesz a saját életeddel? És egy állatéval?” 1. rész
Pontosan tisztában vagyok vele, hogy az alábbi lélektani felvetéseim nem minden esetben lehetnek teljes mértékben minden egyes érintett személyre „igazak”, ám bízom benne, hogy a jó része elgondolkodtatja az olvasót, és talán segíthet tisztázni néhány alapvető megnyilvánulást, amit a segítők (állatvédők, állatorvosok… stb.) érezhetnek és gondolhatnak önmagukban olykor – vagy egyre gyakrabban. A következő mondatok, szövegek kizárólag a saját meglátásaimon és pszichológusi tapasztalataimon alapulnak. E sorok csupán gondolatindítóként születtek, a további folytatás reményében.
Talán az egyik legfontosabb kérdés – a sok közül -, hogy „én miért mentek, gondozok állatot?”.
Mi ennek a tevékenységnek a funkciója a saját életemben? Tehát a mikro világomban…
Ezután érdemes tisztázni, hogy mi a funkciója vajon tágabb értelemben, az Életben, a Létezésben? Tehát a makro világban, komplex összefüggéseiben.
Erre a két alapvető kérdésre a válaszaink sokfélék lehetnek. A teljesség igénye nélkül pl.: világnézeti, vallási, állatbaráti, az Élet tisztelete, az élőlények szeretete, és még ki tudja hányféle személyes külső-belső szükséglet, vágy mozgatja a segítő embert.
Egyszóval érdemes valódi jelentést adni, értelmet keresni ennek az életigenlő magatartásnak.
Ez utóbbiak között lehet akár tudatosan, de még inkább tudattalanul: a JÓ cselekvése, a kapcsolódás igénye, a hasznosság érzése, a személyes fontosság/értékesség szükségletének átélése.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek mind „jogos” és mélyen emberi szükségleteink. Tehát alapigényünk van ezek átélésére, ilyen-olyan módokon. A fenti tényezők azután motiválhatnak minket különféle intenzitású cselekvésekre. Pl. alkalmi állatmentésre, átmeneti gondozásra vagy tartós, akár állandósult hivatásszerű állatvédelmi életmódra is.
Nem győzöm kiemelni, hogy időről-időre érdemes tudatosan és bátran végig gondolni a valódi mozgatórugóinkat (miért is kezdtünk bele, mi volt az eredeti célunk ezzel), hogy megelőzhessük az esetleges mentális – érzelmi – fizikai kiégést. Ugyanis ezen az életterületen rendkívüli mértékben kiszolgáltatottak a gyakorlott állatmentők/állatvédők az ún. „burnout szindrómának”. Ha idáig eljutnak, akkor sajnálatos módon többek között megélik az értéktelenség érzését, a tehetetlenség állapotát – tartósan is…sőt gyakran a teljes kilátástalanság és reményvesztettség érzése is megjelenik, ennek minden önkárosító pszichés dinamikájával együtt.
(A képet a mindsetpszichologia.hu oldalról vettük, a fotó az MTA Jogtudományi Intézetében az Állatmentő Sereg által Az állatkínzás jogi és pszichológiai oldala c. konferenciáján készült)
