Állat mint hagyaték – 1. rész
Heti tematikánk az elhunyt után hátrahagyott állatok további sorsával foglalkozik és felvázol néhány lehetséges jogszabály-módosítási javaslatot, hogy a részletek pontosításával nagyobb gondossággal járhasson el az adott hagyatéki ügyben résztvevő de kívülálló személy is akár.
A jogszabályokkal kapcsolatban a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem az a legnagyobb baj, hogy nem elég szigorúak, hanem többek között az, hogy azok akik véleményt formálnak róla, nem olvassák vagy nem megfelelően értelmezik és alkalmazzák azokat.
Legutóbb egy hatósági munkával foglalkozó állatvédelmi szakmai napon hallhattuk az egyik neves előadótól, hogy „a hagyatéki törvénnyel az a legnagyobb baj, hogy az élő állatot dologként kezeli”. Ki kell ábrándítani mindenkit, a hagyatéki törvény az élő állatot nem kezeli dologként, sehogy sem kezeli, meg sem említi. Az előadónak egyrészt megbocsátjuk a tévedést hiszen nem jogász, ugyanakkor megdorgáljuk a téves információért hiszen sok-sok éve az állatvédelemben tevékenykedő személy, így a téves információk továbbadásáért felelőssége van.
Valós probléma természetesen a hagyaték részét képező állat további sorsa, ha az örökhagyó elhunyt, de ez jóval gyakorlatibb probléma annál, minthogy az állatnak milyen a jogi státusza egy jogszabályban.
Ahhoz tehát, hogy számon tudjuk kérni, vagy megfelelőbb fogalmazással inkább segítséget tudjunk kérni attól, akinek erre lehetősége van a hagyatéki eljárás adott szakaszában, ismernünk kell az
alapfogalmakat és az eljárás menetét, erről lesz a bejegyzésben szó.
Állat mint hagyaték – 2. rész
A hagyatéki eljárásnak alapvetően két fontos szakasza van: a jegyző és a közjegyző előtti szakasz.
A jegyzőre a hagyatéki törvény tulajdonképpen mint a közjegyző titkárnőjére tekint, ő készíti össze és küldi el azt a leltárt, melyből a közjegyző a későbbiekben dolgozik és elkészíti a hagyatékátadó végzést.
A halottvizsgálati lapot a jegyző részére küldik meg a kórházak, sok esetben a hozzátartozó/temetésről intézkedő rovatot üresen hagyva. Ilyen esetben a jegyző jellemzően a lakcímnyilvántartásban azonos lakcímre bejelentett személyek lekérésével próbál keresni valakit, aki a hagyatéki leltár összeállításában a legfőbb segítséget fogja neki nyújtani.
Le kell szögezni, hogy a jegyző nem az egyes vagyonelemeket tárja fel országszerte, hogy az elhunyt után hol mi maradt. Azt próbálja feltárni, hogy ki az az elérhető hozzátartozó, aki a vagyonelemekről
szóló leltár összeállításában segít, a leltárba ugyanakkor csak azok a dolgok kerülnek bele, melyről a hozzátartozó nyilatkozik.
A hozzátartozó ha felnőtt gyermek, a legtöbb esetben már nem élt együtt az elhunyt személlyel, sajnos sok esetben a viszony is rossz volt köztük, régebb óta nem látogatta, nem tudja, mi maradt utána és nem tud segíteni abban sem, hogy a hagyaték részét képezheti-e élő állat.
Az első jogszabály-módosítási javaslat tehát lehet például a leltár adatkörének egy olyan rovattal való bővítése, mely értékhatártól függetlenül élő állatra kérdez rá.
Állat mint hagyaték – 3. rész
A jegyző által a hozzátartozó segítségével kötelezően feltárandó és leltárba veendő vagyonelemek a következők:
– belföldön fekvő ingatlan
– belföldi cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaságban, illetve szövetkezetben fennálló tagi, részvényesi részesedés
– lajstromozott vagyontárgy
– ingó vagyon, amelynek értéke a törvényben megállapított öröklési
illetékmentes értéket meghaladja
– örökhagyó végintézkedésével elrendelt alapítvány létesítése
– végintézkedéssel alapított bizalmi vagyonkezelési jogviszony.
Ebben az első szakaszban tehát ha maga a hozzátartozó nem tudja hogy élő állat maradt az elhunyt után, vagy a szomszédok nem jelzik ezt a polgármesteri hivatal felé, a jegyző nem értesül erről, így intézkedni sem tud.
A hagyatéki törvény 32. § szerint az öröklésben érdekel kérelmére a jegyző biztosítási intézkedést tehet, ha a kérelmező valószínűsíti, hogy a hagyatékhoz tartozó vagyontárgy veszélyben van. Az elrendelt biztosítási
intézkedést a jegyző maga foganatosítja, a költségeket pedig az köteles előlegezni aki kérte az intézkedést.
Egy lehetséges jogszabály-módosítási javaslat lehet, hogy a biztosítási intézkedést kérők körét bővítsék ki élő állat esetén állatvédelmi szervezettel. Az előlegezett tartási költségekről – mint hagyatéki teherről pedig a közjegyző rendelkezne a hagyatékátadó végzés során.
Állat mint hagyaték – 4. rész
Laikusok gyakran kérdeznek úgy jogászoktól, hogy „melyik jogszabály tartalmazza pontosan azt, hogy nekem szabad ezt vagy azt csinálnom, vagy éppen melyik jogszabály tiltja meg ezt vagy azt?”
A jogszabályok olvasásához sokkal több háttérinformáció szükséges, mint elsőre az talán látszik. Nagyon sok, inkább úgy fogalmazunk: a legtöbb keresendő problémát, élethelyzetet amely után érdeklődünk nemhogy szó szerint, de a maga általánosságában is nehéz elsőre meglelni adott jogszabályban. Ezen lehet hőbörögni, szidni, hogy milyen hülyeség az amit nem értünk (és elfeledkezni róla, hogy a jogalkalmazás is ugyanolyan megtanulandó és gyakorlandó szakma mint a karosszéria-lakatos vagy a pék) másrészt a jognak nem feladata az élet összes területét lefedni, és bőven vannak olyan élethelyzetek, szituációk, melyek nem érik el a jog ingerküszöbét, így megoldást sem tud rá nyújtani.
Tehát bár mi valamit sérelemnek érzünk, igazságtalanságnak, jogtalanságnak, nem tudjuk semmilyen jogi eszközzel érvényesíteni érdekeinket, mert a jog nem törődik ezekkel. Másfelől a jogszabályok, talán a büntetőjogot kivéve, amely a legprecízebben törekszik a pontos fogalmazásra, ami érthető is lévén hogy ultima ratio jellegénél fogva ez a jogág szabályozza a legsúlyosabb cselekményeket (bűncselekmények) és ez a jogág szabja ki a legsúlyosabb szankciókat (szabadságvesztés büntetés), nem törekszenek mert nem törekedhetnek a pontos, az élet minden területét lefedő szabályozásra.
Az élet ugyanis olyan rohamtempóban változik, hogyha valamit egészen pontosan, részletekbe menően szeretne a jogalkotó szabályozni, hetente módosíthatná az összes jogszabályt, másrészt a jogalkalmazás művészete az, amely az általános és elvont szabályokból ki kell derítse egyrészt a jogalkotó szándékát, másrészt hogy az általános, elvont szabályt ráhúzza a konkrét élethelyzetre.
Említettük már a hatósági munkával kapcsolatos szakmai nap egyik előadójának tévedését, mely szerint „a hagyatéki törvény legnagyobb baja, hogy az élő állatot dologként kezeli”, melyről már hétfőn megállapítottuk, hogy a hagyatéki törvény egyáltalán nem említi sehol az élő állatot.
Meglepő módon viszont említi – ha nem is szó szerint, de rá alkalmazható fogalom körében az állatvédő szervezetet vagy az állatmentéssel magánszemélyként foglalkozó személyt bizonyos élethelyzetben (és itt hivatkozunk ismételten a jogalkalmazás “művészetére”).
Azt mondja ugyanis a hagyatéki törvény 6. § (1) d) pontja, hogy „hagyatéki eljárásban érdekeltnek” hívjuk azt, aki a hagyatéki eljárás lefolytatását azon az alapon kérte, hogy a birtokában van az örökhagyó hagyatékához tartozó dolog.
Megállapítottuk már korábban, hogy hacsak értékénél fogva nem kötelező leltározni az élő állatot, más módon nem kerülhet be a leltárba.
Ugyanakkor ha a hagyatéki eljárásban érdekelt félként valaki tartja az elhunyt után az állatot, és erre a jogcímrealapozva hagyatéki eljárást kér, az állatvédő máris bekapcsolódhat a hagyatéki eljárásba.
Megkerestük a Magyar Országos Közjegyzői Kamarát, hogy segítsenek szakmai kérdéseinkben, például abban, hogy ha az állatvédő szervezetet hagyatéki eljárásban érdekeltnek tekinthetjük, akkor értelmezhetjük-e úgy a birtokában tartott állat tartási költségeit, mint „hagyatékátadási terhet”, ami a törvény szerint „a hagyaték megszerzésével, biztosításával, és kezelésével járó szükséges költség”, a válasszal majd természetesen jelentkezni fogunk – szerintünk ez egy járható út…
Állat mint hagyaték – 5. rész
A héten megállapítottuk, hogy a hagyatéki eljárás két fő szakasza a jegyző valamint a közjegyző előtt folyik. A jegyző a hozzátartozók segítségével kitölti a hagyatéki leltárt és továbbítja azt a közjegyző felé, aki abból dolgozik annak érdekében, hogy a hagyaték átszállását közhitelesen tanúsítsa.
Az élő állat jelenleg alapvetően értékénél fogva kerülhet be a leltárba, vagy abban az esetben például, ha a hagyatéki eljárás ideje alatt állatvédők birtokába kerül és az állatvédők csatlakozni szeretnének a hagyatéki eljáráshoz.
Megállapítottuk, hogy néhány módosítással ki lehetne terjeszteni bármilyen értékű állatra a hagyatéki eljárás hatályát, viszont ha tudjuk, hogy a közjegyző nem azt igazolja, hogy valami bizonyosan valaki tulajdonában állt a halála pillanatában, hanem azt, hogy a halála pillanatában egy adott összetételű vagyontömeg átszállt, akkor újabb problémával szembesülünk.
Azzal nevezetesen, hogy az állatok tulajdonjogát jelenleg nem tartalmazza és bizonyítja egyetlen közhiteles állami nyilvántartás sem, úgy mint mondjuk az ingatlanokét. Nemhogy ilyen nincs, de óvatos becslések szerint az országban tartott kutyák 30-40%-a nem rendelkezik az azonosításukra szolgáló transzponderrel sem. Amíg ez a felelős állattartási elem nem közelít a 100%-hoz, addig a sok okos jogszabály-módosítási javaslat is utópia bizonyos mértékben, hiszen a sok azonosítatlan állat az eljárás bármely szakaszában kieshet a rendszerből. Itt kinek legyen tehát a feladata az egykori tulajdonos helyett pótolni a transzpondert? A jegyzőnek? A közjegyzőnek? Az állatvédő szervezetnek amely birtokban tartja az eljárás alatt? És még sok-sok részletkérdés merülhet fel a témával kapcsolatban…
Tuti recept nincs, jelenleg a legjobb megoldásnak az állat sorsának végrendeletbe való beemelése tűnik. A részletkérdések kidolgozása, a lehetséges közhiteles nyilvántartás létrehozása remélhetőleg pedig téma a kormányzat részéről magát mint mérföldkőnek hívó állatvédelmi reformfolyamatnak is, és az újonnan létrehozott szervek, intézmények (Állatvédelmi Központ, Állatjóléti Tanács) gondolkodásának is ….
