Cikksorozatunk témája a középkori állatperek, melyekhez érdekes történeteket Ráth-Végh István: Az emberi butaság kultúrtörténete című könyvéből vettünk.
“Állatokat bíróság elé idézni és elítélni: olcsó téma a humorista számára. A napilapok tárcarovatai és vasárnapi mellékletei idevágó derűs apróságokkal szokták az olvasót felvidítani, miközben könnyedén és felületesen zavarják össze a fogalmakat.
Kétféle állatpert kell megkülönböztetni: egyik a nagy tömegben garázdálkodó kártékony állatok elűzését célozta, ez egyházi bíróság elé tartozott.
A másik fajta per egyes bűnös állatok ellen indíttatott, s célja a bűntett megtorlása volt, ilyen ügyekben világi bíróságok ítélkeztek.
A középkor elemi csapásai között előkelő helyet foglaltak el az egyes vidékekre mérhetetlen rajokban zúduló apró állatok: sáska, hernyó, cserebogár, kígyó, béka, egér, patkány, vakond stb. Tönkretették a termést, gyakran éhínség szegődött a nyomukba.
Az akkori tudomány tehetetlenül bámulta a vészt, nem bírt segíteni rajta, a nép tehát elfordult a tudománytól és a valláshoz folyamodott. A váratlanul lecsapó, kíméletlen erejű veszedelmet csupán azzal a magyarázattal tudták indokolni, hogy a démon keze van benne.
Nem sáska legeli le a termést, nem egér rágja a növény gyökerét, hanem maga a démon szállott a kártevő állatok testébe. A rémült emberek papjuktól várták a segítséget és követelték, hogy átkozza ki a Gonoszt.
Igen ám, de a kiátkozásnak megvoltak a maga eljárási szabályai. A középkor formalizmusa az egyházi jogba éppúgy befészkelt, mint a világiba, ami érthető mert mindkét jogterületen többnyire világi jogászok csavarták, bonyolították, toldozták, foldozták a paragrafusokat.
A kiátkozási eljárásoknál is meg kellett tartani a perjogi szabályokat: feljelentés, védőrendelés, tárgyalás, vád, védelem, ítélet. Ez ma már komikusan hat, de a kor szemszögéből nem volt benne semmi rendkívüli.”
